A tornyok őrzése hatalmas elhivatottságot jelentett, egy szent és megtisztelő kötelességet, már persze ha a Figyelők elfogadták a jelentkezést. Merk gyerekként mindig róluk álmodott, és lefekvés előtt arról álmodozott, hogy egyszer majd csatlakozik hozzájuk. Magányra vágyott, szolgálatra és önvizsgálatra, amelynek a legjobb módját abban látta, ha Figyelőnek áll. Merk készen állt. Eldobta páncélingjét és bőrre cserélte, a kardját botra és egy hónapja nem ölt vagy sebesített meg senkit sem. Kezdte egyre jobban érezni magát.
Amint felért egy kis dombra azt remélte, hogy a tetejéről megpillantja Úr tornyát a látóhatáron. De nem látott mást, csak erdőt, ameddig csak a szem ellátott. Tudta, hogy egyre közelebb ér, ennyi gyaloglás után, már nem lehet messze a torony.
Merk leereszkedett a lejtőn, körülötte a fák egyre vastagabbra nőttek, még nem a lejtő alján egy kidőlt fa az útját állta. Megállt és csodálkozva nézte a fa méreteit miközben azon gondolkodott miként kerülje meg.
- Azt mondanám, hogy elég messze van a vége - szólt egy vészjósló hang.
Merk rögtön észrevette a baljóslatú hangszínt, hiszen nem először tapasztalat már ilyesmit. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja mi lesz a következő lépés. Hallotta a levelek zörrentését maga körül és az erdőből előtűnt a hanghoz tartozó arc is: először egy orgyilkos, majd sorra a többi. Olyan embernek tűntek, akik ok nélkül ölnek. Egyszerű tolvajok és gyilkosok, akik a gyengére vadásznak véletlenszerűen az értelmetlen erőszak kedvéért. Merk szemében szinte semmit nem értek.
A férfi látta, hogy csapdába esett. Észrevétlenül körbepillantott, a régi ösztönei működésbe léptek. Nyolc banditát számolt össze. Mindannyian tőrt tartottak, rongyokba bugyolálták magukat, koszos volt az arcuk, kezük, borotválatlanságuk és kétségbeesett kinézetük alapján napok óta nem ettek. És persze unatkoztak is.
Merk megfeszítette izmait, amikor a vezetőjük közelebb lépett, de nem azért, mert félt tőle. Könnyedén megölhette volna mindet, egy szempillantás alatt, ha úgy dönt. Azért lett feszült, mert könnyen erőszakra késztethetik és be akarta tartani a fogadalmát, kerüljön bármibe is.
- Mit fogtunk? - kérdezte egyikük közelebb jőve, Merk körül cirkálva.
- Szerzetesnek néz ki - mondta egy másik gúnyos hangon. - De ezek a csizmák nem stimmelnek.
- Talán ez egy olyan szerzetes, aki katonának képzeli magát - nevetett egyikük.
Mindannyian nevetésben törtek ki, és az egyikük, egy mamlasz kinézetű negyvenes, akinek hiányzott az első foga, lehajolt Merkhez a rossz leheletével és megbökte a vállát. A régi Merk már régen megölte volna azt, aki akárcsak fele ennyire is megközelíti.
De az új Merk elhatározta, hogy jó ember lesz és felülemelkedik az erőszakon – még ha el is kell menekülnie. Behunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet, kényszerítve magát, hogy nyugton maradjon.
Ne reagálj az erőszakra, ismételgette magában.
- Mit csinál ez a szerzetes? - kérdezte az egyik. - Imádkozik?
Megint csak harsány nevetés harsant, majd az egyikük felkiáltott.
- Az istened nem ment meg téged, fiú!
Merk kinyitotta a szemét és visszanézett arra a kreténre.
- Nem akarlak bántani – jelentette ki rezignált nyugalommal.
Hangos nevetés harsant, hangosabb, mint előtte és Merk örömmel konstatálta, hogy nyugodt maradt, nem reagált az erőszakra. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tett.
- Szerencsések vagyunk fiúk!
Megint nevettek, majd elcsendesedtek, amikor a vezetőjük Merk arca elé állt.
- De talán - kezdte komoly hangon, olyan közel hajolva Merkhez, hogy az érezte a leheletét -, mi bántani szeretnénk téged.
Az egyik férfi Merk mögé lépett és vastag ujjait ráfonta a torkára és fojtogatni kezdte. Merk nyelt egyet, amint érezte, hogy fuldoklik, a szorítás elég erős volt, hogy fájdalmat okozzon, de nem elég erős ahhoz, hogy elzárja a levegő útját. Az első gondolat, ami átfutott az agyán, az volt, hogy hátranyúl és megöli az embert. Könnyű lett volna, jól ismert az a pontot az alkaron, amelyet megnyomva rögtön elengedte volna. De kényszerítette magát, hogy ne tegye.
Hagyd őket elmenni, ismételte magában, az alázatosságnak valahová vezetnie kell.
Merk a vezetőjükre pillantott.
- Vegyétek el tőlem, amit akartok - nyögte fuldokolva. - Vegyétek és menjetek az utatokra.
- És mi van akkor, ha elvesszük és itt maradunk? - kérdezte a vezér.
- Senki sem kérdezte, hogy mit vehetünk el és mit nem, fiú –jelentette ki egy másik.
Egyikük odalépett és kotorászni kezdett a férfi zsákjában, mohón kutatva a néhány megmaradt személyes holmija között. Merk kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Végül elővették a jól ismert, kopott ezüst tőrét, a kedvenc fegyverét, de Merk továbbra is csak tűrt.
Hadd vigyék, mondta magában.
- Mi ez? – kérdezte, az amelyik a táskájában kutatott. - Egy tőr?
Odatartotta Merk elé.
- Milyen szeszélyes szerzetes hord magánál egy ilyen tőrt?
- Mivel foglalkozol fiú, fát faragsz? – faggatta a másik.
Mindannyian nevettek, miközben Merk összeszorította a fogát, és azon csodálkozott, hogy milyen jól bírja. A férfi, aki elvette a tőrt megállt Merk előtt és lenézett a férfi csuklójára és visszahajtotta az inge ujját. Merk megmerevedett, mikor rájött, hogy megtalálják.
- Mi ez itt? - kérdezte a tolvaj, megragadva a csuklóját. Felmutatta a többieknek, miközben megvizsgálta.
- Egy rókának néz ki - mondta az egyik.
- Melyik szerzetes visel róka tetoválást?
Egy magas vékony vörös hajú férfi lépett előre, aki szintén megragadta a csuklóját és megvizsgálta közelebbről a tetoválást. Majd elengedte és figyelmesen Merkre nézett.
- Ez nem róka, ti idióták – vetette oda a többinek. - Ez egy farkas. A Király embereinek jele. Ő egy zsoldos.
Merk arcát elöntötte a pír, amiért a tetoválását bámulták. Nem akarta, hogy felfedjék.
A tolvajok elcsendesedtek és csak a tetoválást nézték. Úgy tűnt, most először hezitálnak.
- Ez a gyilkosok jelvénye - mondta az egyik és ránézett. - Hogy szerezted a jelet, fiú?
- Talán magának adta - találgatott az egyik. - Hogy biztonságban utazhasson – tette hozzá magyarázólag.
A vezér biccentett a férfinak, hogy engedje el Merk torkát, aki rögtön vett egy mély levegőt. De a vezér azzal a lendülettel megragadta és egy kést szegezett a torkának. Merk ekkor jött rá, hogy ez a hely ma akár a sírja is lehet. Talán ezt érdemelné a sok gyilkosságért… Kíváncsian tűnődött, hogy vajon készen áll-e a halálra.
- Válaszolj neki - mordult rá a vezér. - Magadnak csináltad, fiú? Azt beszélik, hogy legalább száz embert kell megölnöd, hogy ezt megkapd.
Merk vett egy mély levegőt és a következő hosszú csendben kigondolta mit mondjon.
- Ezret – javította ki nyugodtan a vezért.
A vezért kételkedve nézett rá.
- Mennyit?
- Ezer embert. Ezzel érdemli ki az ember a tetoválást. Tarnis király maga adta nekem.
Mindannyian megdöbbenve hátrahőköltek és hosszú csend telepedett az erdőre, olyan mély, hogy Merk még a rovarok ciripelését is hallotta. Kíváncsi várta, hogy mi lesz a következő lépésük.
Egyikük hisztérikus nevetésben tört ki, majd a többi is követte. Nevettek és röhögtek, miközben Merk ott állt arra gondolva, hogy ez lehetett a legviccesebb dolog, amit valaha hallottak.
- Ez jó volt, fiú - mondta az egyik. - Olyan jól hazudsz, mint amilyen jó szerzetes vagy.
A vezér úgy nekiszorította a kést a torkának, hogy kiserkent a vére.
- Azt mondtam, hogy válaszolj – ismételte -, és az igazat mondd. Vagy meg akarsz halni most rögtön, fiú?
Merk ott állt, érezve a nyakának nyomódó kés fájdalmát és a kérdésen gondolkodott. Tényleg meg akart halni? Jó volt a kérdés, és sokkal nehezebb rá megtalálni a választ, mint azt elsőre gondolta. Ahogy a válaszon gondolkodott egy része valóban meg akart halni. Fáradt volt már az élethez.