A szobor ezer darabra tört. Aznap először, Gareth elmosolyodott. Talán ez a nap mégsem lesz olyan szörnyű.
*
Gareth bemasírozott a tanácsterembe néhány szolgája által közrefogva. Tenyerével benyomta a hatalmas tölgyfaajtókat, mire a zsúfolt teremben mindenki felugrott, hogy megtisztelje. Hamarosan már az összes férfi vigyázzban állt.
Ez egyébként elégedettséggel töltötte volna el, de ezen a napon ügyet sem vetett rá. Gyötörte az apja szelleme, és forrongott a dühtől, hogy a húga elment. Kavarogtak az érzések benne, valahogyan ki kellett ömlesztenie őket a világra.
Átbotladozott a roppant csarnokon, ópiumos bódultságában végigsétált a folyosó közepén a trónjához. Több tucat tanácsos állt félre az útjából. Egyre többen gyűltek ide, és ma viharos energiák lengték körbe a helyet, tapintható volt a feszültség a levegőben. Úgy tűnt, egyre több és több embert foglalkoztat a fél udvar távozásának híre, és hogy a pajzs nem védelmezi őket többé. Mintha az összes, Királyudvarhelyen maradt ember idecsődült volna, hogy választ kapjon a kérdéseire.
Azokkal persze Gareth nem szolgálhatott.
Ahogy peckesen végigsétált az elefántcsont lépcsőn apja trónszékéhez, észrevette, hogy Lord Kultin, magánhaderejének vezére áll a trón mögött türelmesen. Ő az egyetlen ember az udvarban, akiben még megbízhat. Mellette sorakozott fel több tucatnyi harcosa. Némán álltak, kezük a kardjuk markolatán nyugodott. Látszott, hogy harcra készen várnak, és akár az életüket is feláldoznák Gareth-ért. Ez maradt az utolsó dolog, ami megnyugtatta.
Ült a trónján, és végigfuttatta tekintetét a termen. Annyi arcot látott, de csak néhányat ismert fel. És egyikükben sem bízott. Minden nap tisztogatott köztük; rengeteg embert vetett börtönbe, és még többet adott hóhér kezére. Nem telt el úgy nap, hogy ne öletett volna meg legalább egy maroknyi embert. Úgy gondolta, ez a jó taktika: állandó készenlétben tartotta az embereket, sosem lehettek nyugodtak, és így puccsot sem mertek szervezni ellene.
A teremre csend telepedett, mindenki dermedten bámult rá. Úgy tűnt, nem mernek megszólalni. És ő pont ezt akarta elérni. Semmi sem lelkesítette fel jobban, mint hogy rettegést csepegtessen alattvalói szívébe.
Aztán Aberthol végre előrelépett, botja visszhangot vert a kövön. Megköszörülte a torkát.
- Királyom – kezdte öreg, rekedtes hangján – Királyudvarhelyen jelen pillanatban nagy a fejetlenség. Nem tudom, mely hírek jutottak el a füledbe: a pajzs nem működik; Gwendolyn elhagyta Királyudvarhelyet, és magával vitte Kolkot, Bromot, Kendricket, Atmét, az Ezüstcsapatot, a légiót, a sereged felét – és velük tartott Királyudvarhely lakóinak fele is. Akik itt maradtak, útmutatást várnak tőled, hogy jelöld ki a következő lépést. Felség, a nép válaszokat akar.
- Ráadásul – szólt egy másik tanácstag, akit Gareth halványan felismert – azt beszélik, hogy máris áttörték a Szakadékot. A szóbeszéd szerint Andronicus milliós hadseregével már el is foglalta a Gyűrű McCloud felőli oldalát.
Felháborodott morajlás söpört végig a termen; bátor harcosok tucatjai súgtak össze rettegéssel az arcukon, és a pánik futótűzként terjedt.
- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel az egyik katona.
- Pedig az! – bizonygatta az egyik tanácsos.
- Akkor minden reményünk oda! – harsogta egy másik katona – Ha lerohanták a McCloudokat, a Birodalom Királyudvarhely ellen fog vonulni. Sehogy sem tudjuk őket visszatartani.
- Meg kell vitatnunk a megadás feltételeit, uram – jelentette ki Aberthol Gareth-nek címezve.
- Megadás!? – kiabált be még valaki – Nem adhatjuk meg magunkat!
- Ha nem így teszünk – kapcsolódott be még valaki – szétzúznak minket. Hogy is állhatnánk ki egymillió ember ellen?
A nagyteremben sokan felhördültek, a katonák és a tanácsosok vitatkoztak egymással. Teljes káosz lett úrrá a tömegen.
A tanács vezetője a kőpadlóhoz ütötte vaspálcáját, és elkiáltotta magát:
- CSENDET!
Szép lassan mindenki elhallgatott. Megfordultak, és ránéztek a férfira.
- Ezeket a döntéseket a királynak kell meghoznia, nem nekünk – vetette fel a tanács egyik tagja – Végtére is Gareth a törvényes király, és nem a mi dolgunk a megadás feltételeit megvitatni. Már ha egyáltalán megadjuk magunkat.
Minden szempár Gareth-re szegeződött.
- Királyom – mondta Aberthol kimerültséggel a hangjában – mit javasolsz, mit tegyünk a Birodalom seregével?
Halálos csend telepedett a teremre.
Gareth csak ült ott, lebámult az emberekre, és válaszolni próbált. De egyre nehezebb és nehezebb volt számára tisztán gondolkodni. Folyton hallotta apja hangját a fejében, ahogy üvölt vele, mint kisgyerekkorában. Megőrjítette ez az egész, és a hang nem akart megszűnni.
A trón fából készült karfáját kaparászta. Néma csend volt a csarnokban, a fán végighúzott köröm hangján kívül semmit sem lehetett hallani.
A tanácstagok aggodalmas pillantást váltottak.
- Felséges úr – vette át a szót egy másik tanácstag – ha azt választod, hogy nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhelyet. Minden bejáratát, az utakat, a kapukat. Ide kell hívnunk minden katonát, és előkészíteni a védelmet. Fel kell készülnünk az ostromra, megfelelő mennyiségű élelmet elraktározni, és megvédeni a polgárainkat. Rengeteg a tennivaló. Kérlek, uram! Add ki a parancsot! Mondd el, mit tegyünk!
A terem ismét elnémult, mindenki Gareth felé fordult.
Gareth végül felemelte a fejét, és rájuk meredt.
- Nem vesszük fel a harcot a Birodalommal – jelentette ki – De nem is adjuk meg magunkat.
A teremben mindenki zavartan nézett össze.
- Akkor mit fogunk tenni, uram? – tudakolta Aberthol.
Gareth megköszörülte a torkát.
- Megöljük Gwendolynt! – folytatta – Most csak ez számít.
Szavait döbbent csend követte.
- Gwendolynt? – kiáltott fel kérdőn a tanács egyik tagja, miközben meglepett mormogás támadt a szobában.
- Minden erőnket utánaküldjük, és lemészároljuk a követőivel együtt, még mielőtt Sziléziába érnének.
- De fenség, hogy segít ez a helyzetünkön? – kiáltott fel egy tanácsos – Ha megtámadjuk, azzal kiszolgáltatjuk az erőinket. A birodalmi csapatok körülvennék és megsemmisítenék a seregünket.
- Ráadásul Királyudvarhelyet nyílt támadásnak tennénk ki! – vetette közbe egy másik.
- Ha nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhely védelmét! – kiáltotta egy csapat férfi nagy egyetértésben.
Gareth megfordult, és fagyosan nézett a tanácsosra.
- Minden emberünket arra fogjuk használni, hogy meggyilkoljuk a nővéremet! – szólt sötéten – Kivétel nélkül!
A terem elnémult, amikor egy tanácstag a kőpadlót végigkarcolva hátratolta a székét, és felpattant.
- Nem fogom végignézni, hogy a megszállottságod tönkretegye Királyudvarhelyet! A magam részéről nem teljesítem a parancsod!
- Én sem! – visszhangozta a férfiak fele a teremben.
Gareth éktelen haragra gerjedt, és már épp fel akart állni, amikor hirtelen kivágódott a csarnok ajtaja, és berontott a megmaradt hadsereg parancsnoka. Minden szem rá szegeződött. Egy férfit vonszolt maga után: zsíros hajú, borotválatlan, összekötözött kezű gazfickót. Elrángatta a csarnok közepére, és megállt a király előtt.
- Felség – szólította meg a parancsnok hűvösen – Ez a férfi a Végzet Kardjának ellopása miatt kivégzett hat tolvaj bűntársa; a hetedik, aki el tudott szökni. A legkülönösebb történetet adta elő nekem a Kard elrablásáról. Beszélj! – nógatta a reszkető alakot.
A férfi idegesen erre-arra tekingetett, csimbókos haja az arcába lógott, és elég bizonytalannak tűnt. Végre felkiáltott: